1945 és 1948 között, a felvidéki magyarság által a "hontalanság éveinek" nevezett korszakban a Csehszlovák Köztársaság a magyar kisebbséget kollektíven megfosztotta állampolgári jogaitól, mintegy 40 ezret elhurcoltak csehországi kényszermunkára, 90 ezret áttelepítettek Magyarországra, és 400 ezret   [>>>]

1945 és 1948 között, a felvidéki magyarság által a "hontalanság éveinek" nevezett korszakban a Csehszlovák Köztársaság a magyar kisebbséget kollektíven megfosztotta állampolgári jogaitól, mintegy 40 ezret elhurcoltak csehországi kényszermunkára, 90 ezret áttelepítettek Magyarországra, és 400 ezret arra kényszerítettek, hogy szlovák nemzetiségűnek vallja magát, mert csak így kerülhette el a vagyonától való megfosztást és a további retorziókat. Ezekről az évekről igazán nyíltan csak a rendszerváltozást követően lehetett beszélni, írni, ezt a lehetőséget használta föl az országjáró felvidéki riporter, Farkas Ottó, hogy sorra megszólaltassa a még élő kortanúkat, akik fiatalon elszenvedték a magyarságot kollektíven sújtó megpróbáltatásokat. Az újságíró beutazta Felvidék magyar városait és falvait, lejegyezte a hajdan elhurcoltak, "reszlovakizáltak" elbeszéléseit, lemásolta fönnmaradt dokumentumaikat. Első története (A veres ember) a szerző szülőfalujában, a színmagyar Dobfenéken, 1946 őszén esett meg. A faluban megjelent egy nagydarab, pirospozsgás férfi, a "veres ember", aki egy szót nem tudott magyarul, ő volt a megbízott komisszár, aki egy este a kocsmában így kezdte a bemutatkozását: "Nevessetek, csak nevessetek! Hamarosan nem lesz ilyen jókedvetek! Fogtok ti még sírni, ha megtudjátok, mi vár rátok!". Valóban megtudták, mert 1947 januárjában Dobfenéken is megjelentek a költöztető teherautók, és megkezdődött a magyar családok kitelepítése, kényszermunkára hurcolása. Farkas Ottó több mint negyven adatközlő, emlékező vallomásait jegyezte le, illetve hét fönnmaradt naplóból is közöl e tragikus időket fölidéző részleteket. A vallomástevők sorra beszámolnak arról, 1947 januárjától milyen megpróbáltatásokat kellett elviselniük. A dobfenéki Póczos család például néhány batyuval átszökött a magyar határon, hogy ne hurcolják őket jéghideg marhavagonokba zárva a kiürített csehországi Szudéta-vidékre. Volt, aki rémületében a kemencébe bújt a költöztető katonák elől. Volt, akit elhurcoltak Csehországba, de évek múltán - amikor ismét megnyíltak a magyar iskolák - visszaszöktek a falujukba, hogy a gyermekük anyanyelvén tanulhasson. Egy idős asszony a kényszermunka korszakáról csak annyit mondott: "Sanyarú sorsunk volt". A szerző rátalált egy falu plébánosának a búcsúbeszédére; a pap a vasárnapi misén jó előre elbúcsúzott a hívektől, mert tudta, hogy a kitelepítők rajtaütésszerűen fognak a faluba érkezni, és akkor nem lesz idő, nem lesz alkalom búcsúzkodni. Arra kérte őket, hogy a hitüket és a bizakodásukat semmilyen körülmények között ne adják föl. A fotókkal, dokumentummásolatokkal, eredeti szövegek idézetével kiegészített riportkönyv vallomásai csakugyan "élet írta történetek" - ahogyan az alcímben áll. Azoknak az embereknek a szenvedéséről, bűnhődéséről szólnak, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarnak születtek és annak is akartak maradni. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]