Jász Attila verses köteteinek rendre két szembetűnő formai jegye van: az első, hogy a kötetei nem különálló versek ? akár ciklusokba csoportosított ? egymásutánja, hanem egységessé szerkesztett szövegkorpusz; a második, hogy mindig alkalmaz valamilyen formabontó, meglepő megoldást. Az oximoronként   [>>>]

Jász Attila verses köteteinek rendre két szembetűnő formai jegye van: az első, hogy a kötetei nem különálló versek ? akár ciklusokba csoportosított ? egymásutánja, hanem egységessé szerkesztett szövegkorpusz; a második, hogy mindig alkalmaz valamilyen formabontó, meglepő megoldást. Az oximoronként ható Boldog temető szövegének egységét a magyar származású, világhírű indiai festőnő, Amrita Sher-Gil (1913-1941) alakja, életműve teremti meg; a költő az ő képeit kommentálja egy-egy versével, illetve a versszövegek mellett az életéről, munkásságáról, személyiségéről közöl néhány soros, legföljebb bekezdésnyi jegyzeteket, mini esszéket. A formabontás e kötet esetében pedig nem más, mint az, hogy a képeket kommentáló versek az időben visszafelé haladva, 1941-től 1932-ig jutva el fűz gondolatokat a festményekhez. Amrita Sher-Gil festői munkássága alig több mint egy évtized volt, ez alatt teremtette meg világraszóló életművét ? Jász Attila pedig a művészetének beteljesedésétől a pályakezdés irányába haladva fűz verses reflexiókat, leírásokat, asszociációkat a képekhez. A bevezető, IV. számmal jelzett versciklusban elsiratja a halott festőnőt, miközben elgondolkodik a halál ?természetén?, pontosabban a halál érzékelésének, fölfogásának problémáján: ?a halál talán tényleg csupán / egy újabb távolság / amit nem érzékelünk / csak amikor már nem távolság többé? (A távolság izgalma). Fölidézi az indiai halottégetés szertartását (Nyom nélkül), és a halhatatlanság mélyen emberi mítoszát (A halhatatlanság oka). Ezután áll a kötet fő része, a III-I. számmal jelzett ciklusok 57 verse, 57 festmény verses kommentárja, illetve a prózai jegyzetek sora. A költő fölhívja a figyelmet, hogy Amrita Sher-Gil legtökéletesebb képe az utolsó, befejezetlenül maradt alkotása (Kék elefánt, 1941), mert ebben fejezte ki legteljesebben indiai önmagát. Jász Attila néhány költői ecsetvonással, helyenként impresszionista elnagyoltsággal festi föl, érzékelteti az eredeti kép látványát, és reflexiókat fűz az olvasó számára láthatatlan műalkotáshoz. Így módja van mitől sem zavartatva a kép lényegéről szólni, a festőnő üzenetére koncentrálni. Például így: ?milyen alvás ez? / az anya szeme félig nyitva / jó téma? (Pihenő anya, 1939). A képek leírása, megidézése, kommentálása mellett a költő rögzíti a festőnő életének fontosabb mozzanatait, amelyeket meghatározónak tart szellemisége és művészete megértése szempontjából.: ?Minden egyszerűnek látszott, csak meg kellett találnia a megfelelő témákat, formákat, színeket a hétköznapi életben. Bele kellett szeretnie az életébe, ami nem volt számára nehéz. Indiában végre otthon érezhette magát?. Jász Attila igen erős kompozíciót mutató kötete voltaképp a festőnő és a költő ?közös? alkotása, egyben pompás példája a művészetek között szellemi átjárásnak. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]