A szerb író regénye édesanyjáról és az emlékezés csodájáról szól. Az éppen Budapesten tartózkodó, hatvanas éveiben járó író értesítést kap édesanyja haláláról. Ez a lesújtó hír indítja el bennsejében az emlékezés folyamát, amelynek kiinduló pontja 1954 nyara, egy szálloda az Ohridi-tó partján. Az   [>>>]

A szerb író regénye édesanyjáról és az emlékezés csodájáról szól. Az éppen Budapesten tartózkodó, hatvanas éveiben járó író értesítést kap édesanyja haláláról. Ez a lesújtó hír indítja el bennsejében az emlékezés folyamát, amelynek kiinduló pontja 1954 nyara, egy szálloda az Ohridi-tó partján. Az akkor egyéves kisfiúnak természetesen semmilyen emléke nem maradt erről a nyaralásról, de a hagyatékban rátalált egy régi fényképre azon a maga hajdani arcára. Ezzel veszi kezdetét a hol rendet tartó, hol meg csapongó emlékezés, amely ezerfelé ágazik és ezer-féle gondolattársítást hív elő. Fölidézi isztriai gyermekkorát, a költözéseket, a nyaralásokat, édesanyja konyháját, gyermekkori búvóhelyeit, iskolás éveit. ***Minden fölidézett emlékkép, életmozzanat édesanyjáról és magáról szól: ?Széttárom az ujjaimat. Elszámolok tízig. Megpróbálom az időt megragadni. Minden ujjam egy-egy év. Számolom magamban a hosszú perceket. Mi minden fér bele egy évbe. Mennyi ember és mennyi esemény? ? elmélkedik az elbeszélő, miközben fölidézi, hogy a pincétől a lakásukig 43 lépcsőfok vezetett. Emlékezik, hogy mindig óriási kerülővel ment haza az iskolából, hogy megnézze a füge- és babérfás kerteket, a kapualjakban böngéssze a lakók névsorát. Helyek és arcok sokasága tűnik föl ebben a hol erős sodrú, hol szétágazó emlékfolyamban; és az 1917-től napjainkig terjedő idő mozaikos balkáni világ mozaikjából az édesanya egyre élesebb rajzolatú portréja bomlik ki. Régi fényképek kerülnek elő, régi ismerősök bukkannak föl, és mindegyik emlékek sokaságát hívja elő. A regény minden helyszíne és alakja az édesanya környezetét alkotja, őket idézi, miközben az elbeszélő ? vagyis a nyomolvasó ? minden helyet és alakot pontosan elhelyez az időben. Ám ez a konkrétság sok-sok általánosítható tanulság forrása; ami azt is jelenti, hogy ? az író szerint -- nem elég a valósághűségre törekedni, a művészi igazságot kell megfogalmazni. Dragan Velikić egyenletes intonációval idézi az emlékeit harmadfélszáz oldalon át, ezzel, illetve megkapó asszociációival tartja fönn végig az olvasó érdeklődését. A regény utolsó harmadában átvált egyes szám harmadik személyre, noha hőse ugyanaz marad, aki volt, vagyis az Én. Ezen a váltóponton ismerte föl az író, hogy az édesanyjára ismert önmagában. Mint az utószóban írja: egy szófordulat, egy gesztus, egy cselekedet vagy éppen mulasztás újra és újra előhívta benne édesanyja alakját. És bár a regény egy asszony története, az író valójában egy világképet rajzol föl A nyomolvasóban, pontosabban azt, ahogyan az emlékezés összerakja a világ képét. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]