Barna Imre műfordító, esszéista 2013 óta közöl tárcákat, jegyzeteket, rövid esszéket a Magyar Narancs című folyóiratban, ezekből, illetve néhány régebbi írásából állította össze az Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetét. A bevezető esszé egy itáliai tengerparti nyaralás idilli képébe állítja a szerző   [>>>]

Barna Imre műfordító, esszéista 2013 óta közöl tárcákat, jegyzeteket, rövid esszéket a Magyar Narancs című folyóiratban, ezekből, illetve néhány régebbi írásából állította össze az Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetét. A bevezető esszé egy itáliai tengerparti nyaralás idilli képébe állítja a szerző szándékát; ahogy Barna Imre elnéz a végtelen kék horizont felé, azt kérdi magától: ?Mit akarok átélni? A tengert, az eget, a távlatos szépséget?? Csaknem minden írásában azt keresi, hogyan lehet közvetíteni a végtelen szépséget, miképp lehet fölfedezni, leírni, átültetni, kommentálni az irodalmi értékeket. Mint Umberto Eco A rózsa neve című kultikus regényének fordítója legelőször a tolmácsolás nehézségeiről, a fordítás műhelygondjairól vall (A másoló öröme). ***Több esszét, jegyzetet szentel magának Ecónak, akiről azt tartja, korunk vezető értelmiségije, olyan mértékadó személyiség, mint a maga korában Voltaire, Goethe, Victor Hugo vagy Thomas Mann volt (Hol angyali, hol ördögi), miközben nem tagadja, Ecóból ? ezoterikussága okán -- celeb is lett (A gnózistól az ősrobbanásig). Novellisztikus formában szól Italo Calvinóról (Leveses), megemlékezik Bartos Tibor műfordítóról (Elég baj az), elmereng azon a híren, miszerint újra lefordítják a Miatyánkot (Eiszferó), eltűnődik, végül is milyen ember a műfordító (Eunuch az erdőben). Úgy véli, a műfordító, amellett, hogy grafomán, legfőbb tulajdonsága, hogy bele tudja magát képzelni a fordítandó mű írójának személyiségébe, ahogyan már ő is gondolta magáról, hogy Umberto Eco. Visszaidézi gyermekkora nyelvtanulási emlékeit (Nekem a Balaton), beavat a fordítás műhelytitkaiba (Kulcs, jel, bár; Széken lebegni; Az árulás vélelme), ezek sorában beszél olyan alapvető fölismeréseiről, mint hogy a fordító sosem szavakat, mondatokat ültet át, hanem szöveget, azaz a mű egészét. Számot vet a fordítás régi dilemmájával, a hitelesség és az artisztikum kérdésével (Magyarán), a különböző műfajú alkotások fordításának eltérő sajátosságaival (Tanuljunk nyelveket!), vagy épp megválaszolja azt a kérdést, hogyan lehet művészi erővel tolmácsolni a legegyszerűbb, legrövidebb mondatot (Aknamező). Eseteket idéz föl finn szakácskönyvek fordítójának tévedéséről, az Iliász hexametereinek átültetéséről, kedves anekdotát mesél Weöres Sándorról, aki azt állította: nem hogy idegen nyelveken nem tud, de magyarul sem igazán, ezért amit csinál, az mindössze stilizálás (Lectura). Ugyancsak izgalmas fejtegetést közöl a politikusok beszédeinek, cikkeinek fordítási problémáiról (Trumpslation). Barna Imre könnyed, csaknem csevegő stílusban, sokszor elkalandozva, anekdotázva osztja meg gondolatait a műfordító munkájáról. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]