Az italianista, műfordító, költő miután megalkotta eposzát Janus Pannoniusról (Janus Pannonius tavasza, 2004), Kazinczyról (Kazinczy küldetése, 2009), Madáchról (Madách látomása, 2011) és Liszt Ferencről (Liszt, a remény zenéje, 2013), most Csontváry Kosztka Tivadarról írt két nyelven, magyarul és   [>>>]

Az italianista, műfordító, költő miután megalkotta eposzát Janus Pannoniusról (Janus Pannonius tavasza, 2004), Kazinczyról (Kazinczy küldetése, 2009), Madáchról (Madách látomása, 2011) és Liszt Ferencről (Liszt, a remény zenéje, 2013), most Csontváry Kosztka Tivadarról írt két nyelven, magyarul és olaszul eposzt, amelyben nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy szavakba öntse a festő képeinek gondolatvilágát. ***Műve távolról emlékeztet a Dante által megörökített pokoljárásra, hiszen ennek az eposznak a hőse is mélyről induló magasra ívelő pályát jár be; a köznapi embernek, a patikus Csontvárynak először meg kellett halnia, hogy személyében az örökéletű művész támadjon föl. Az eposz példabeszéd is a gátolt művész keserveiről és minden kicsinyességen győzedelmeskedő nagyszerűségéről. Az előszóban az italianista Madarász Imre úgy véli, Csontváry sorsának megéneklése a nemzet sorsának egyfajta nyelvi formáját jeleníti meg, hiszen Janus Pannonius a humanizmus nyelvén szólt Európához, Kazinczy a világirodalmat közvetítette a magyaroknak, Madách az emberi mindenséget ábrázolta az egész világ számára, míg Liszt a zene univerzális nyelvén fejezte ki magát, ahogyan Csontváry is közvetítő nyelv nélkül szólította meg az embereket. Tusnády László azt is nyomatékosítja, hogy a festő nem csupán nézte, de meg is látta a világot, hogy a maga nézőpontjából tükröztesse, olyan módon, hogy a látványt költészetté transzponálta, az "ecset költészetét" gyakorolta. A szemben levő oldalakon két nyelven megszólaló eposz nyolc énekből áll, az énekek pedig tercinákból épülnek föl. A költő Csontváry tekintetét követve látja, amit egykoron a festő is látott és megörökített. De nem egyszerűen nyelvi eszközökkel írja le a képek világát, jelentését, hanem a művész emberi alakját és művészetét filozófiai kontextusba helyezi: Olyan gyorsan fut, iramlik az élet, / hogy az Idő ezt a sorsot kacagja, / A Jó a Vaddal a Semmibe széled? (I. ének). Az első énekben szól arról, ahogyan a gyógyszerész fölismeri a maga művészi küldetését, aztán sorra verseli meg a nagy kép-témákat, Taormina romjait, a libanoni cédrust, a hortobágyi vihart, a tenger képét, és ezeket a látványelemeket a mindenség részeként írja le, ahogyan annak idején Csontváry is túllépett a hétköznapok lehúzó nyűgein: Viták, viszályok többé nem kötöznek. / A tenger partján vár rám a lovaglás. / A végtelen sugarak rám köszönnek? (VIII. ének). A szerző versbe foglalja Csontváry egész gondolkodói rendszerét, képeinek sajátos világát, kifejező erejét, miközben helyenként himnikus szárnyalással örökíti meg a mindenen győzedelmeskedő művészet dicsőségét. Másképpen: árnyaltan érzékletes képét adja annak, ahogyan az igazán nagy művész a maga véges életében fedezi föl az öröklétet, vagyis a művészet halhatatlanságának esélyét. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]