A magyar nyelvű szakirodalomban igen kevés az egy-kétszerzős egyetemes színháztörténeti munka ? a legismertebb mű Hegedüs Géza és Kónya Judit Kecskeének (1969) című könyve, amely az ókori görög dionüszoszi ünnepségek kórusjátékaitól a sematizmustól éppen megszabadult szovjet színházművészetig adott   [>>>]

A magyar nyelvű szakirodalomban igen kevés az egy-kétszerzős egyetemes színháztörténeti munka ? a legismertebb mű Hegedüs Géza és Kónya Judit Kecskeének (1969) című könyve, amely az ókori görög dionüszoszi ünnepségek kórusjátékaitól a sematizmustól éppen megszabadult szovjet színházművészetig adott áttekintést a világ drámairodalmáról és színjátszásáról. ***Salamon András is egységben tárgyalja a drámaírók és a színházi szakemberek munkáját, szintúgy egyetemes igénnyel, azaz világirodalmi keretben, ám szűkebb időintervallumban: az ókori Hellasz tragédiáitól a 18. század végi rokokóig, vagyis a romantika előtti utolsó stíluskorszakig. Ami igazán nagy különbség a két mű között, hogy amíg Hegedüs Géza könyve klasszikus formájú monográfia volt, addig Salamoné tankönyvi fölépítésű, annak szemléleti, metodikai, szerkezeti és tipográfiai jellemzőivel. Ez a didaktikus szerkesztés megmutatkozik a kötet tagolásában is. Öt nagy korfejezetből áll (Színház az ókorban; A középkor színháza; A reneszánsz; A barokk; A rokokó), ám a részletes, valóban eligazító tartalomjegyzékek az adott korfejezet élére kerültek. Ugyancsak a tankönyvi szerkesztés tipikus jegye a decimális fejezetszámozás, a törzsanyag és a kiegészítő ismeretek tipográfiai megkülönböztetése, a szemléltető illusztrációk és magyarázó ábrák, táblázatos összefoglalások alkalmazása. A szerző abból indul ki, hogy a felvilágosodás előtt a művészek (írók, festők, szobrászok, építészek) azonos módon látták és azonos módon tükrözték a világot, ezért Salamon kevesebbet magyaráz, inkább bemutatja, szemlélteti a jelenségeket; kevesebbet foglalkozik elméleti kérdésekkel, az irodalom- és a színháztörténet tényeire koncentrál. Nézete szerint a magyarázatok úgyis elavulnak előbb-utóbb, az alkotások viszont maradandók. Minden nagy stíluskorszak esetében számba veszi a legjelentősebb nemzeti színjátszások históriáját (az ókorban a görög és a római színház történetét; a barokk esetében a spanyol, francia és olasz színjátszást, azon belül a különféle színpadi műfajokat, irányzatokat). Valamennyi korszakot és témakört azonos szempontok szerint mutat be, miközben kitér a kor irodalmi, dramaturgiai, poétikai jellemzőire, meghatározó jelentőségű alkotóira és alkotásaira, és a világszemlélet egysége alapján hivatkozik a társművészetek korjellemző produkcióira is (például a barokk formabontó törekvéseit egy Caravaggio-festménnyel illusztrálja). A kötethez kiegészítő apparátus tartozik: szakirodalmi hivatkozások listája, képjegyzék, tárgy- és névmutató, valamint színházi fogalomtár. Salamon András könyve egyetemes színháztörténeti alapmű, középiskolai könyvtárakban is helye van. "www.kello.hu ? minden jog fenntartva" [<<<]