Krasznahorkai László az utóbbi évek rövidebb prózai alkotásai után ismét egy nagyregénnyel lepte meg olvasóit. Legutóbb 2016-ban jelent meg hasonlóan nagy volumenű alkotás az írótól: a Báró Wenckheim hazatér-ben a szerző korábbi művei egyfajta szintézisét, összefoglalását adta mind a motivika, a   [>>>]

Krasznahorkai László az utóbbi évek rövidebb prózai alkotásai után ismét egy nagyregénnyel lepte meg olvasóit. Legutóbb 2016-ban jelent meg hasonlóan nagy volumenű alkotás az írótól: a Báró Wenckheim hazatér-ben a szerző korábbi művei egyfajta szintézisét, összefoglalását adta mind a motivika, a cselekmény, mind a sajátosan Krasznahorkaira jellemző gondolatiság szintjén. A jelen kötet ismét ebben a kategóriában próbál valami radikálisan újat mondani, valami teljesen váratlant felmutatni. Az biztos, hogy a Báró után úgy, abban a „megszokott formában nem lehetett a Krasznahorkai életművet, a Krasznahorkai szöveguniverzumot tovább építeni, bővíteni. A szöveguniverzum nem véletlen szóválasztás: a regény ugyanis az univerzum sorsával vet számot, ahogy egy szerző - megírt műveiből - felépített mikrokozmosza is ki van szolgáltatva a véletlennek és a pusztulás veszélye fenyegeti, úgy az univerzum is a maga teljességében, a maga materialitásában a megsemmisülés határán egyensúlyoz. Krasznahorkai a valósággal számol le regényében, de az a kérdés, hogy mit tekintünk valóságnak: a könyvekből és eszmékből felépített absztrakt dimenziót vagy a testileg is érzékelhető anyagi valóságot. A regényben mintha mindkettő lassan szétesne: ahogy a valóság kimozdul a kiszámítható, mérhető realitásból (amit az egyik főszereplő meteorológiai mérőállomása képvisel egészen szellemes módon), úgy a szöveg is lassan elkezd szétesni, fragmentálódni, mintha nem akarna engedelmeskedni az alapvető szabályoknak és elvárásoknak, amikhez egy szövegnek, egy narratívának alkalmazkodnia kellene. A valóság és a valóságot ilyetén módon reprezentáló szöveg megtalálta azokat a korábban elérhetetlennek hitt szökésvonalakat, melyeket követve van kiút a létből, a realitásból, a szabályosból (legyen az fizikai vagy poétikai szabályosság). De nem egy termékeny káoszba hullik vissza minden, ami az újabb rendet ígérné (a tézis-antitézis-szintézis modell alapján), hanem a semmi következik be, a totális megsemmisülés, a folytathatatlanság és feloldódás. Ebből az következik, hogy a korábbi művekben bemutatott „reménysugarakat is zárójelbe kell helyeznünk, mivel így már semmilyen téttel nem bír, hogy a civilizáció fejlődik vagy süllyed, a kultúra megmarad a maga komplexitásában vagy bedarálja a kapitalizmus. Mindez gyermeteg játszadozássá silányul a végső fenyegetés mellett, ami viszont a végső nyugalmat is jelenti: mivel amennyire pesszimistának tűnik Krasznahorkai regénye, ha komolyan figyelembe vesszük a keleti filozófiákat (melyek Krasznahorkait több tekintetben is állandóan inspirálták), a regény a lét és így az irodalom, a nyelven keresztüli megszólalásmód nirvánáját viszi színre. S teszi mindezt úgy, hogy elhiteti olvasóival, hogy történik valami, elhiteti olvasóival, hogy a „hagyományos, jól ismert Krasznahorkai regényalakok, motívumok térnek vissza, ám lassan kiderül, hogy az önimitáció is csak egy nagy félrevezetés, értelmetlensége kiütközik, és a becsapott olvasó a nagy semmiben találja magát biztos fogódzók nélkül. Az utóbbi évek egyik legradikálisabb, valószínűleg legmegosztóbb kötetét sikerült Krasznahorkainak megírnia: valódi önfelszámoló poétika, amit minden tekintetben a maximumra járat; nem marad semmi sem sértetlen és érintetlen, saját művei is az önfelszámolás áldozatai lesznek. A komoly irodalmat kedvelő olvasóknak ajánlható könyv. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]