Beke Albert irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem egykori docense legújabb monográfiájában az 1945 és 1990 közötti magyar irodalom és annak kiemelkedő reprezentánsai fölött tör pálcát, és szigorú erkölcsi kritériumok szerint hívja tetemre a szocialista rendszert kiszolgáló írókat.   [>>>]

Beke Albert irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem egykori docense legújabb monográfiájában az 1945 és 1990 közötti magyar irodalom és annak kiemelkedő reprezentánsai fölött tör pálcát, és szigorú erkölcsi kritériumok szerint hívja tetemre a szocialista rendszert kiszolgáló írókat. "Őszinteség nélkül nincs művészet. Egy diktatúrában pedig a művész, vagyis az író nem lehet őszinte. Eszmecserét folytathatunk-e irodalomról egy olyan korban, amikor abszolút diktatúra volt? Tehetséges írók persze akkor is léteztek, de honnan tudhatnánk, hogy ki volt tehetséges, ha az adottsága nem nyilvánulhatott meg? Mert nagy írónak lenni nemcsak tehetség dolga, hanem társadalmi tisztánlátásé is."*** A könyv nyitó mondata igen határozottan kijelenti, hogy a Rákosi-diktatúra alatt nem beszélhetünk érdemben magyar irodalomról, Kádár alatt is csak részlegesen. Az irodalomtörténész először "alapvető gondolatokat" fogalmaz meg a behódolt írókról. A meghatározó antikommunista hangvétel elsődlegesen az eszmei alapon alkotó írókat ítéli el, akik a szocialista realizmus nevében a felépítendő új államot és társadalmat dicsőítették, és a Lukács György Ī akit szintén komoly megvetéssel kezel a szerző Ī által kimunkált esztétikai elveknek megfelelően alkottak. A könyv következő részében az Aczél György nevéhez kötődő TTT-elv szerint osztja fel az írókat, azonban a kötet tudományos értékéből sokat levon, hogy kortárs írókról és költőkről olykor esszébe vagy politikai tárcába illő módon ír, nélkülözi a komoly munkák méltóságteljes nyugalmát. Egy több tucat névből álló lista következik először a támogatottak sorával, majd a tűrt és a tiltott kategória. Ezt követően három kronologikus egységbe szervezi a narratívát: 1945 és 1948 között, majd 1948 és 1956 között, végül a Kádár-rendszer irodalma a rendszerváltásig. A hatalmas tény- és műveltséganyagot felvonultató könyv már adatgazdagsága miatt is figyelemre tarthat számot, azonban kijelentéseit sokszor túlzóan provokatív módon fogalmazza meg, bár azt biztosan állíthatjuk, hogy élénkíteni fogja az irodalmi és a kritikai diskurzust. Irodalmárok és az irodalom iránt érdeklődő olvasók figyelmébe ajánlható. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]