A neves színész és ismert költő 75. születésnapjára, illetve az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg kilencedik kötete, a Kikötő. A címadó versnek – mint annyi más darabjának - története van. Valamikor régen, belépve a Vígszínház társalgójába, ott találta kollégái gyűrűjében a nagynevű rendezőt,
[>>>]
A neves színész és ismert költő 75. születésnapjára, illetve az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg kilencedik kötete, a Kikötő. A címadó versnek – mint annyi más darabjának - története van. Valamikor régen, belépve a Vígszínház társalgójába, ott találta kollégái gyűrűjében a nagynevű rendezőt, Várkonyi Zoltánt, aki éppen furcsa éjszakai álmát mesélte a hallgatóságának. Egy földöntúli, holdbéli kikötőről beszélt, amelyben Lukács fölfedezte a téma szimbolikus, ikonikus jelentését. Mert a kikötő sokarcú hely: a víz és a szárazföld találkozása, a mozgás és a várakozás helye, és akkor is vonzóan izgalmas hely, ha éppen üres. A vers a holdbéli táj kikötőjét rajzolja meg, azt a sivár helyet – „a láva kihűlt salakmező -, amely egyszerre taszító és vonzó, egyben inspiráló, hogy a költő üzenjen „e holdfény üvegén csillogó világnak. Új kötete félszáz verséről elmondható, hogy valamennyi a költő életvallomása; mindben arról vall, mit szeretne elérni. Így beszél: „Olyan világot szeretnék, / mely ahelyett, hogy beszéddel / kezdődne, a szándékkal indul (Olyan világot). Számos versében a maga pozícióját határozza meg: a barlang sötétjéből a szabad levegőre lép ki (A szikla sötétségéből); bármerre jár, mindig szembejön valaki (Mindegy); folyvást kutat a holnap emlékei között (Holnapi emlékeid). Lukács Sándor művészetére két nagy példaképe volt meghatározó hatással: a színészére Várkonyi Zoltán, a költőére Kálnoky László, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó, pesszimizmusát gyakran groteszkbe fordító, a hiányait panaszoló költő. Lukács lírájában is vannak lemondó, melankolikus érzések, ő azonban rendre átvált életigenlésbe, csak azért is reményre: „nincs út, melyen ne jártál volna. / Mégis hajt a képzeleted, / ahelyett, hogy összeomolna (Titkaid). Költészetét a hatásosan expresszív képek és a klasszikus formai hagyományok tovább éltetése jellemzik, és olykor a látomásosság: „Látom a homály falait, / ahogy átlépsz rajtuk a fénybe. / Félénken indulnál felém, / elvakít tested tündöklése (A tükrök mélyén). Lukács Sándor vallomásos költő, kétségtelenül ő maga áll versvilágának középpontjában, ez a világ azonban nagyon mély, nagyon sokrétegű, és nem csupán a lélektől vagy a nyugatos formai hagyományoktól, hanem az univerzumtól, a teremtett világtól is meghatározott. "www.kello.hu minden jog fenntartva"
[<<<]