Géczi János legújabb regényében ismét az ember és az emberi sorsok játsszák a főszerepet, s rögtön feltehetjük a kérdést Ī kicsit engedve a referenciális olvasat kísértésének Ī, hogy ugyan mi mást is várnánk egy biológus végzettségű antropológustól. Géczi a kutató nyíltságával és érdeklődésével   [>>>]

Géczi János legújabb regényében ismét az ember és az emberi sorsok játsszák a főszerepet, s rögtön feltehetjük a kérdést Ī kicsit engedve a referenciális olvasat kísértésének Ī, hogy ugyan mi mást is várnánk egy biológus végzettségű antropológustól. Géczi a kutató nyíltságával és érdeklődésével fordul könyve szereplői felé, nem ítélkezik, nem állít fel igazolandó prekoncepciókat, egyszerűen csak bemutat, láttatja azt, ami szerinte fontos, amit az olvasónak is látnia kell. S mi az, amit látnunk kell? Nem más, mint az élet komplexitása, az egymásba fonódó életek és sorsok csak nehezen szétszálazható szőttese, amely az emlékezés és a megértés dialektikus váltakozása révén (nem is beszélve a feledésről) tárul fel a figyelő tekintet előtt.*** A könyv főszereplője a korábbról is ismerős nő, Judith, akiről A tenyérjós című könyvben olvashattunk már részletesen. A jelen kötetben is ugrálunk idősíkok és kontinensek között, az elbeszélő keres valamit, maga sem tudja, hogy mit, de állandóan hajtja valami. E keresés közben rögzíti és teszi láthatóvá a változást, ami meghatározza életünket, de ezzel egy időben az állandóság illúzióját is szépen színre viszi. Szeged, Cambridge, a keleti blokk országai (azok közül is az ázsiai ismeretlen kietlen terek), s mindez a rohanó világban, az ezredforduló féktelen idejében. "Ő mondta, sose nézd az embert, nála sokkal fontosabb a környezete. A közege nemcsak a múltját és a jelenét árulja el, de megsúgja a jövőjét." Géczi János könyve is próbál súgni nekünk valamit, amire, ha elcsendesedünk, és odafigyelünk, talán meghallhatjuk. A regényt a kortárs szépirodalom rajongóinak ajánljuk. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]