A nemzetközi hírű mexikói író először 1994-ben megjelent kisregénye a latin-amerikai irodalom ikonikus alkotása, amely monológformában ábrázol egy disztopikus történetet. A meg nem nevezett korban és városban gyilkos kór pusztít; a fertőzéstől és haláltól való félelem egymás ellen fordítja az embereket, mindenki csak magával törődik, magukra maradnak a szenvedők, a haldoklók. Az elegáns szépségszalon jólelkű tulajdonosa befogadja az üzletébe a kitaszított, otthontalan betegeket, és a hajdan divatos üzlet hospice-házzá alakul. Sorra érkeznek a súlyos betegek, és a tulajdonos, ha segíteni nem is tud rajtuk, legalább helyet ad nekik utolsó napjaikra. Az egykori szépségszalon berendezéséhez impozáns, méretes akváriumok tartoztak, amelyekben színpompás díszhalak úszkáltak. A tulajdonos rövidesen észreveszi, hogy az elfekvővé alakult szalonban lassan a halak is pusztulni kezdenek, a vizük elalgásodik, és ez aggodalommal tölti el, hiszen az akváriumok emlékeztették a szalon hajdani fényére, eleganciájára. Egyre-másra érkeznek a súlyos betegek, és a tulajdonos ijedten figyeli magát: lassan minden ember egyforma lesz a szemében, valamennyi csak szánalmas roncs, fertőző góc, halálraítélt. A tulajdonos szaggatott, olykor csapongó, olykor mesélő monológjai hol a haldoklókról, hol a pusztuló halakról szólnak, meg a halál kiváltotta gondolatokról, a hosszú szenvedésről, a méltatlan végről vagy a kegyes halálról. De fölmerülnek olyan kérdések is, hogyan használja föl a haldoklóktól ráhagyott pénzt, mi lesz az árván maradt gyerekekkel. Ráadásul egy idő után a környék lakói megelégelik az Elfekvőnek nevezett intézmény működését, betörnek a helyiségbe, de a rendőrség megfékezi a randalírozókat. A tulajdonos amennyire tud, próbál segíteni az embereken és a díszhalakon, miközben megfigyeli az emberek és az állatok sorsának párhuzamát. Aztán egy reggel a tükörben a maga arcán is fölfedez egy gyanús foltot, majd érzi kisebesedett teste gyöngülését, ám lankadatlan figyelemmel követi az emberek és a halak sorsát. Végül arra gondol, ha bezárná az Elfekvőt, talán az akváriumok is visszanyernék régi pompájukat. Utolsó monológjában megállapítja magáról, hogy szakított ösztöneivel, gondolkodó, töprengő emberré vált. Mario Bellatin kisregénye nyilvánvalóan disztopikus allegória: a hajdani üzlet a szépség, a gyönyörűség, a mondén élet dicsőségét szolgálta, ám most minden romlásnak indult, az Elfekvő az elmúlás, a pusztulás infernális helyévé vált. Az író üzenete nem egyéb, mint az idealizált szépség hajszolásának hiábavalósága. "www.kello.hu minden jog fenntartva"
[<<<]